- Mit műveltél?!- egy pillanat volt az egész. A falnak lökött, felnyögtem fájdalmamban, de nyeltem egy nagyot és nem engedtem az érzésnek, kizártam azt.
- Miről beszélsz?
- Ne játszadozz velem Hannah!- felmutatta mutató ujját és felemelte hangját. Volt egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége.. Lebuktam. Az agyam gyorsan kattogott, terven gondolkoztam.. Egy ideig fel tudom tartani, szóval.. De ez nem tart örökké.- Hogy képzelted? Azt hitted nem jövök rá?!
- Miről beszélsz?!- én is felemeltem hangom. Ismerem már, ha most mutatnám a törékeny kislányt tényleg lebuknék, de így van egy kis esélyem.. Addig húzni ameddig csak lehet.
- Elárultál Drágám, pedig tudod mennyire nem szeretem az árulókat.
- Te beteg vagy.
- Nem kell a színjáték, tudom mit tettél. Ha bevallod talán enyhíthetek a rád váró dolgokon.- kizárt, hogy bevalljam, hiába mondja azt, amit, csak rosszabbul járnék. Ismerem már, szóval ez nem fog megtörténni. Ha bevallom, a barátaimat fogja elsősorban bántani, és ezt nem hagyhatom.
- Nincs semmilyen színjáték Will!
- Az emberem látott!
- Hogy láthatott amikor napok óta a házban vagyok?! Nem gondolod, hogy csak rám akarja terelni a figyelmedet?!- egy pillanatra elgondolkodott. Csak remélni tudtam, hogy elhiszi amit mondok, de arca továbbra is kifejezéstelen volt. Szívem túl gyorsan vert, de próbáltam ezzel együtt próbáltam egyenletesen lélegezni. Hirtelen felém kapta fejét, majd nagy léptekkel szelte át a közöttünk levő távolságot. Mély levegőt vettem és bent tartottam, ha kiszúrja egyenletlen légzésemet mindennek vége. Keményen néztünk egymás szemébe, fogalmam sem volt mire gondolt abban a pillanatban. Nekem azonban annyi minden járt a fejemben, hogy sikerült majdnem hagynom, hogy keze arcomon csattanjon, de gyorsan észbe kaptam.. Kezemmel leütöttem övét még a levegőben, ezzel esélyt sem adva az ütésre.- Mit művelsz?!
- Bizonyíts!
- Miben?- újabb ütés érkezett, de ezt is hárítani tudtam. Abban a percben örültem, hogy Scott megtanított megvédeni magam, ráadásul magas szintű oktatást kaptam, csak hogy az ő szavaival éljek, amit azzal magyarázott, hogy tudja hogy baj van, és erre szükségem van.
- Will!- rákiabáltam, jelezve hogy hagyja abba, de hiába, nem állt le. Kitértem előle, kicseleztem és a kanapé mögé siettem.- Fejezd be! Nincs mit bizonyítanom!- szavaim nem hatották meg. Úgy jött felém, mint egy tank.. Egy hatalmas, látszólag nagyon erős és dühös tank.. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elfutok, de ezt hamar elhessegettem onnan és felkészültem a következő ütésre. Ezúttal öklét lendítette meg, egyből beugrott Scott tanácsa.. Kivártam az utolsó pillanatig, kiléptem előle, csuklójára tettem kezemet és hirtelen mozdulattal teste mellé szorítottam. Persze ez nem tartott sokáig, az én erőm az övéhez képest mit sem ér, de hogy megleptem az tisztán látszott arcán. Zihálva hátráltam egy lépést miután elengedtem csuklóját, azonban egy pillanatra sem vettem le róla szemeimet. Újra elindult felém, meglendítette kezét, de nem ütött meg, félúton megállította öklét a levegőben. Nem tudtam hova tenni, de hamarosan tapasztaltam ezt a húzását.. Kihasználta zavarodottságomat, lábával kirúgta enyémet, ezáltal a földre estem. Hátamba fájdalom hasított.
- Még tanulnod kell.
- Mi?!- feltápászkodtam.
- Nem vagy rossz, de még tanulnod kell.
- Ez most komoly?! Szórakozol velem?!
- Ne vedd magadra, csupán kíváncsi voltam. Tudom, hogy túlságosan is félsz, ahhoz, hogy elárulj.- egyszerre éreztem megkönnyebbülést és szín tiszta haragot. Ahogy kiszállt a testemből a feszültség, átvette helyét a fájdalom, de nem a fizikai.. Hatalmas erőt kellett vennem magamon, nehogy elsírjam magam ott előtte. Az arcomat fürkészte..- Megváltoztál ezalatt a pár hét alatt.- nem válaszoltam.- Hova tűnt a szőke herceged?- ajkaim megremegtek, amit észrevehetett ugyanis arca megváltozott.- Csak nem vége van?- kicsit sem érdekelte, látszott rajta.. Sőt.. Egyenesen élvezte, hogy így láthat.
- Elengedtem.
- Jajj Drágám.- száját féloldalas mosolyra húzta. Legszívesebben képen töröltem volna, és abban a pillanatban mindennek véget vetettem volna. Willnek nincsenek se érzései, se embersége, soha nem is volt és soha nem is lesz neki.
- Menj innen..
- Fáj, Drágám?
- Most, Will!
- Niall örülne nekem szerinted? Lehet meg kéne l..- nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, öklömmel megcéloztam az arcát akkora erővel, amekkorával csak tudtam.- Még mindig nem tudsz uralkodni az érzéseid felett.- kissé felnevetett majd kiment a házból.
- Itt mi történt?
- Csak.. Takarítok.. Bocsi, nem vártam senkit.- a fejét rázta.- Inkább menjünk a szobámba.- aprót bólintott beleegyezésképpen, majd csöndben követett. Mutattam, hogy üljön le, de inkább mind a ketten az állást választottuk, csupán pár méter választott el egymástól minket. Illata csak olaj volt a tűzre odabent, csak még jobban fájt érezni hiányát.
- Érdekelt hogy vagy.- végül ő törte meg, a szinte óráknak tűnő perceket. Hangjától borzongás járta át egész testemet, és ha azt hittem ennél jobban nem eshetek szét, hát tévedtem.
- Jól vagyok.- álltam tekintetét. Tisztán látszott rajta, hogy nem hisz nekem, túlságosan is ismer már, ami olykor hátrányt jelent számomra, mint most..
- Nem úgy nézel ki.- nem válaszoltam, nem akartam ezt a beszélgetést folytatni.. Még több fájdalmat okozni magamnak, és még több önmarcangolást. Bármennyire is hiányzik Niall közelsége.. Ő maga.. Távol kell tartanom magamtól, az ő érdekében.- Han..- gyorsan szüntette meg a köztünk levő távolságot és karjai közé zárt. Meglepett ezzel a cselekedetével, de szorosan fontam nyaka köré karjaimat. Hiányzott az ölelése, ahogy mindene, ezért hihetetlen mennyire jól esett és egyben fájt is.
- El kell menned.- suttogtam majd elengedtem. Lágy csókot nyomott homlokomra, majd szó nélkül ment ki. Nem csak a könnyeimmel küszködtem.. Ha azt hittem, hogy ezzel magammal segítek, hát úgy látszik tévedtem, csak gyengébb lettem, Niall viszont.. Nem tudom elhinni, hogy ezek után még képes felkeresni csak azért, hogy megtudja hogy vagyok.. Will szavai visszhangot vertek fejemben, miszerint nem vagyok elég jó. Azonnal felhívtam Scottot és elmentem a clubba, muszáj többet edzenem.. Meg kell védenem magam, bármi áron. A barátom ezúttal is szívesen segített nekem, és be kell valljam, nem kímélt. Többször találkoztam az alattam levő szivaccsal néhány gyakorlatnál, mint levegővel. A huszadik esésem után tartottunk egy kis szünetet, Scott azt mondta kacsoljak ki, és ne agyaljak a dolgokon, különben sosem fogom ezt a mozdulatot megtanulni. Igyekeztem összeszedni magam, de könnyebb lett volna, ha a kis ír manó nem jelenik meg nálam.
- Nem tudom mi van köztünk, Niall. Vagy, hogy mennyire komolyak azok a dolgok amiket olykor nekem mondasz. Néha nem tudok kiigazodni rajtad, mert nem ismerlek. Ahogy te sem engem.
- Ismerlek Han..
- Az, hogy tudod a történetemet, az életemet, még nem jelenti azt, hogy ismersz. Néha.. Néha úgy érzem csak azért vagy velem, mert ilyen az életem. Mert nem vagyok egy Directioner, aki mindent tud rólad.
- Hannah..- nem engedtem szóhoz jutni.
- Bárkit megkaphatsz. Híres vagy, tehetséges. Miért kéne neked egy ilyen lány, amikor milliószor jobbat is kaphatnál?
- Nekem nem kell jobb..
- Fogadni mernék, ha az életem unalmas lenne most nem beszélgetnénk itt. Sőt, nem is ismernénk egymást. Téged az ragadott meg, amikor elküldtelek titeket mert bajt éreztem, nem én.
- Ez nem igaz. Fontos vagy nekem Han.
- Sajnálom, de.. Nem tudok hinni neked. Neked.. Nem én kellek, hanem az életem.- hangom elhalkult utolsó szavaimnál. Lehajtottam a fejemet, nem akartam és nem tudtam volna szemeibe nézni. Éreztem ahogy a könnyek elhagyják szemeimet, de nem foglalkoztam velük. Niall csöndben ment ki a szobából.
- Hannah!- a fejembe szörnyű fájdalom hasított. Mikor kinyitottam szemeimet fölém magasodó alakokkal találtam szembe magam. Hirtelen felültem, amitől kicsit hátrébb léptek, de még mindig nem vették le rólam tekintetüket. A fejemhez kaptam, a fájdalom forrásához, de nem véreztem, így gondoltam nem lehet nagy baj. Ketten segítettek fel, majd miután már saját lábaimon álltam Scott egy jeges tömlőt adott a kezembe, amit halkan megköszöntem és a fájó pontra nyomtam. Leültünk és elmesélte, hogy minden egy pillanat alatt történt.. Az egyik percben még folytatni akartuk az edzést, a másikban pedig lábaim összecsuklanak és a földön fekszem. Akaratom ellenére hazavitt és azt mondta inkább pihenjek pár napig és egyek sokat. Szerinte kimerültem, plusz elhanyagoltam magam, én azonban nem értettem vele egyet. Igaz, hogy nem érzem magam valami jól, de ez nem jelent semmit. Miután megígértette velem, hogy ki se megyek a házból és elment, összepakoltam a nappalit. A telefonomat szorongattam kezemben, Niall és Ryan száma között váltogatva a képernyőt. Beszélni akartam valakivel, de mit mondhattam volna..? Az igazat? Hogyne.. Kellemes beszélgetés lenne, és a végén megint csak én lennék a rossz. Helyettük inkább Juan volt az, akit felhívtam. Ő sem tudja miről van szó, csak annyit tud, hogy tettem valamit, amiből nagyon rosszul is kijöhetek. Ezúttal is megnyugtatott, azt mondta Will fog a végén alul maradni és nem lesz semmi baj. Bárcsak hinnék neki, bárcsak igazak lennének szavai, de attól tartok ez nem ilyen egyszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése