30. fejezet

Sziasztok Drágák !

Nem szeretem húzni itt az időt és nem is szoktam, de szeretném ha tudnátok, hogy lassan a blog végéhez közeledünk, ugyanis eredetileg 40 részesre terveztem, hogy mi lesz belőle még eldől..

Millió puszi. xx

A napokban elég rendesen elgondolkodtam.. Mondjuk úgy mindenen, és mindent többször is végigvettem a fejemben. Legyen szó emberekről, feladatokról vagy egyszerű dolgokról. Valahogy mindig ugyan az lett a vége.. Hogy véget kell vetnem ennek az egésznek, segítséggel vagy anélkül. Will háta mögött dolgozva, vagy alkut kötve vele. A baj csak az, hogy ebbe mind annyi hiba eshet, főleg az alkus variációnál, pont ő az, aki valahogy mindig megtalálja azt a hülye kiskaput, és tudom, hogy nem lenne olyan, amiben meg tudnánk állapodni. Aztán itt van Bill.. Honnan tudjam, hogy nem Willnek dolgozik, és csak tesztelnek mennyire vagyok "hű" hozzá.. Ami vicces lenne, hiszen sosem voltam az és mindig szembeszegültem vele, szóval nem lesz neki újdonság ha eljön az a pillanat, talán annyiból igen, hogy nem számít rá, hiszen sokszor úgymond segítettem neki. Azonban ha ő lenne az utolsó ember a világon, se érdekelne, mert gyűlölöm.. Teljes szívemből.. Pontosan azért, amit a családommal tett és ki tudja még hány család és ember életét tette tönkre a hülye hatalomvágya miatt. Ki tudja hány ember szenvedett vagy szenved miatta.. Az emberek túlságosan is félnek tőle, ezért inkább csak tűrnek, de én nem.. Nem félek tőle, pedig a földbe tudná tiporni életemet még ennél is jobban.. Volt, hogy féltem tőle, de az már nagyon régen volt, amikor még sokkal fiatalabb voltam, azonban az évek során kiismertem és legyőztem félelmemet. Sokat veszíthetek, de többé nem vagyok a bábja.. Nekem is kijár az, ami mindenkinek, és ez a boldog, normális élet. Amíg ő életben van, vagy egyáltalán szabadlábon, ez megvalósíthatatlan, hiszen mindig engem vesz elő, mint ha valami tartalék lennék, csak tudnám miért.. Nem.. Nem akarom tudni, ahogy a közelében sem lenni vagy hallani róla.. Annyi embert bánthat még a szeretteim közül.. Ott van Ry, Juan, Colin, Zack és Niall.. Képtelen lennék kezelni azt a fájdalmat, amelyet valamelyikük elvesztése okozna.. Ezért is jutottam arra a döntésre, amire..

- Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem a te hibád?- hangom halk volt, újra gyengének éreztem magam, a kés pedig csak mélyebbre hatolt a gyomromban.- Meg kell értened..- nehezen bírtam tartani magam.. Hangom elfúlóban volt és a könnyek is lassan ellepték szemeimet.

- Han..

- Ne mondj semmit, kérlek és ne hidd azt, hogy játszok veled..- mély levegőt vettem.- Csak téged akarlak megvédeni.- nem hazudtam neki, tényleg az ő érdekében teszem, amit teszek. A többiekkel 'egyszerűbb' a helyzet, hiszen több ezer kilométerre vannak tőlem, de Niall.. Will tudja, hogy nekem ő a mindenem és a legnagyobb gyenge pontom.. Ha véget vetek ennek, nem csak őt védem meg, de kevesebb lehetőséget hagyok Willnek is.

- Nem kell, hogy megvédj, az az én dolgom Hannah.. Nekem kéne óvnom téged.

- Niall..- hangom elcsuklott.- Ne nehezítsd meg, kérlek..

- Mit csinált megint Will?

- Ez nem róla szól..

- Akkor adj egy indokot.. Egy okot!- nem válaszoltam, nem akartam hazudni neki.. Sose tenném, de akkor is szörnyen éreztem magam. A kést már belülről forgatták bennem, torkom elszorult, mellkasomban pedig szorító fájdalom jelent meg.

- Sajnálom.

- Nem, én sajnálom. Sajnálom, hogy nem bízol bennem és azt hiszed nem tudnám kezelni, pedig annyi minden keresztül mentünk.. Együtt. Nem kell egyedül csinálnod Hannah, nem vagy egyedül! De a legjobban azt sajnálom, hogy nem veszed észre, hogy nagyobb vagy nála.- könnyek hagyták el szemeimet, Niall pedig a házat. Esélyem sem volt reagálni szavaira, de éreztem odabent, hogy nem is tudtam volna. Azt viszont tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire.. Hogy szerethettem bele ennyire ebbe a fiúba? Valószínűleg sosem tudhatom már meg, hiszen elment, és nem most először.. Akit szeretünk, azt el kell engednünk. Én is így tettem Niallel, elengedtem az ő érdekében. Inkább utáljon és látni se akarjon, minthogy többé ne legyen.. Így is úgy is fáj, de az idő majd segíteni fog, tudom.. Ha meg nem, jön a szokásos költözés. A fájdalom égette belülről testemet, de erőt vettem magamon, és legyűrtem ezt az érzést. Most nem eshetek darabokra, most kell erősnek lennem, mert csak most kezdődik minden. Ha véget akarok ennek vetni nem szabad kimutatnom se a fájdalmamat se az érzéseimet, vissza kell szoknom a régi énemhez, és ehhez a legrövidebb út, ha egyedül vagyok. Letöröltem könnyeimet, átöltöztem és elmentem a szokásos futásomra, ilyenkor az agyam kikapcsol, és nem kell a dolgokon rágódnom. Scottal beszéltem, így futás után egyből mentem is a clubba.. El kellett valamivel foglalnom magam, nem ülhetek otthon egyedül a négy fal között, azon agyalva mit is tettem valójában.. Ellöktem magamtól azt a fiút, aki mindig mellettem állt és segített, amióta csak megismertük egymást.
- Szia, hát te?- ugrottam egyet.
- Normális vagy?
- Sajnálom nem akartalak megijeszteni.
- Niall, ugye?- bólintott a kormány mögül.
- Úgy látom el kéne neked egy fuvar.- az ajkamba haraptam és körbenéztem. Vagy beülök egy szinte idegen még is kedves srác mellé vagy még bolyongok mint egy idióta. Sóhajtottam és beültem mellé.
- Köszi.
- Hova vihetlek?
- A kórházba, légyszi.
- Miért mész oda?- beindította a motort.
- Öhm. Ez elég személyes.- rám nézett.- Nem kell egyből rosszra gondolni.
- Én nem is..- elnevette magát.
- Dehogynem. Az arcodra volt írva. Nem vizsgálatra megyek, vagy ilyenek.
- Megkérdezhetem akkor miért mész?
- Meg, de erre nem szeretnék válaszolni. Ne haragudj.
- Oké, majd ha szeretnéd elmondod.- elmosolyodtam.- Hát itt lennénk.- beállt a parkolóba.- Szeretnéd ha..?
- Nem. Már így is sokat segítettél. Köszönöm a fuvart.
- Remélem sikerrel jársz, bármiért is jöttél.- nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Olyan kedves.
- Köszönöm. Szia Niall.
- Hannah várj.- kérdőn néztem rá.- Elkérhetem a telefonodat egy picit?
- Miért?
- Bízz bennem.- habozva de a kezébe nyomtam.- Ha kéne egy fuvar, vagy csak beszélgetni szeretnél.
- Hannah!
- Mi?- megráztam a fejemet.
- Azt kérdeztem jól vagy, csajszi?
- Öhm.. Persze, miért ne lennék? Minden oké, csak.. Csináljuk.- látszott rajta, hogy nem igazán akar hinni nekem és az is, hogy tovább kérdezősködne, de mint mindenki tudja aki egy kicsit is ismer.. Kiszámíthatatlan tudok lenni.. Sokszor még magamon sem tudok kiigazodni.
- Ha minden oké..- bólintottam, ő pedig mutatta, hogy üssek.
- Jó lesz, ne aggódj.- kérdőn néztem Niallre.- Legalább is nekem.- fintorogtam. A szőkeség leült a padra. Harry 2 kesztyűvel és 2 tappanccsal a kezében tért vissza. Befáslizta a kezemet és segített felvenni a piros bokszkesztyűket. Majd ő felvette a tappancsokat. Niallből kitört a nevetés.
- Oké, Han. Üsd meg ezeket olyan erősen ahogy csak tudod.
- Ez miben segít nekem?
- Csak üss.- ütöttem.
- Mozogj is közbe. Lábmunka. Aprót ugrálj. Egyik lábadról a másikra. Majd üss.- úgy csináltam ahogy mondta.- Koncentrálj.- megálltam.
- Elég nehéz ha Niall egyfolytában nevet.
- Ne már haver, segíteni szeretnék neki.
- Bocsi, de a kezed.. Mint jeti lába.- újra kitört belőle a nevetés.
- Ez hülye.- nem bírtam nem nevetni.
- Oké, sajnálom. Befejeztem.
Minél több emlékkép kapott helyet a fejemben, annál erősebben püföltem a zsákot, azt remélve, hogy ettől jobb lesz, de nem így volt, csak rosszabb lett. Nem tudom mi ütött belém, de minden előtört belőlem. Talán most jött ki az, aminek napokkal ezelőtt kellett volna. Túlságosan is tartok attól ami rám vár. Félek, hogy elárulnak és félek, hogy ennek az egésznek a végén vagy a barátaim vagy megint én fogok szívni és veszíteni.
- Hiába hajtogatod, nem vagy jól.- nem válaszoltam, leszedtem a kesztyűket és a levegővel küszködtem.- Szóljak Niallnek?
- Nem! Ne szólj neki.. Én csak.. Mennem kell, de köszönöm a mait is.- mielőtt bármit is mondhatott volna már elrohantam az épületből. Futottam hazáig, némi kitérővel, tényleg ki akartam üríteni a fejemet, túlságosan is ellepték az emlékek. Otthon lezuhanyoztam majd besötétítettem a szobámba és az ágyra feküdtem, csak bámultam a plafont. 
- Hannah!- Niall hangját hallottam, de nem néztem oda. Willt néztem.- Tedd azt le. Te nem vagy ilyen. Kérlek Han.- a könnyeim  szabad utat törtek maguknak, de a fegyvert továbbra is az eszméletlen Willre szegeztem.
- Te ezt nem értheted Niall.- egyre közelebb jött.- Miatta menekülök. Miatta bujkálok. Mindennek vége lehet.
- Nem. Hidd el. Így csak rosszabb lesz. A bűntudat, hogy megöltél valakit. Gondold át. Mi lesz ha rájönnek, hogy te tetted?
- Nem számít.- alig bírtam megszólalni. Lassan vette ki a kezemből a pisztolyt.
- Majdnem meghúztam a ravaszt.- mindenem remegett. Csak álltam ott és magam elé meredtem.
- De nem tetted, és csak ez számít.
- Annyira sajnálom.- közelebb lépett és megölelt. Erre az ölelésre mindennél jobban volt most szükségem.
Nem! Elég volt! Elég volt a képekből, elég volt a Niallel közös emlékeinkből! Elég! Miért történik ez velem? Egyáltalán mi történik velem? Miért játszadozik velem az elmém? Miért kell ezeket újra és újra átélnem.. Forró könnyek folytak végig arcomon, szinte égették bőrömet. Kiabálni akartam.. Ordítani akartam, kiadni magamból mindazt amit éreztem, de helyette csak összekuporodva feküdtem az ágyon és sírtam. Úgy éreztem ezúttal az érzéseim nyertek.