31. fejezet

A fejem mostanában olyan, mint egy vágatlan felvétel az életemből. Az emlékek sorozatokként játszódnak le egymás után, rendezetlenül. Az egyik pillanatban még nyugodtan fekszem Niall karjai közt, a másikban Detroit utcáin futok a sötétségben tele félelemmel. Olyan vagyok, mint egy időzített bomba, amit senki sem tud hatástalanítani, és senki sem tudja mikor robban. Kerülöm az emberek társaságát, a napokban képes vagyok valakit megbántani csupán egy mondattal, persze nem szándékosan. Nem elég, hogy engedtem Niall had sétáljon ki az életemből, ráadásul még ki is löködtem, Ryannel is volt egy veszekedésem, aminek eredményeként nem is beszélünk jelenleg egymással. Egyedül Juan áll ki mellettem, és érti meg a dolgokat, az én szemszögemből. Mindenki csöndben van, ami aggasztó, nem szoktak ennyi ideig eltűnni. Tartok attól, ami rám vár, de nem annyira, mint azt mások gondolják. Nem félek Willtől, vagy attól, amit velem tudna tenni, pedig lehet nem ártana.. Inkább attól tartok, amit a barátaimmal tehet.
- Mit műveltél?!- egy pillanat volt az egész. A falnak lökött, felnyögtem fájdalmamban, de nyeltem egy nagyot és nem engedtem az érzésnek, kizártam azt.
- Miről beszélsz?
- Ne játszadozz velem Hannah!- felmutatta mutató ujját és felemelte hangját. Volt egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége.. Lebuktam. Az agyam gyorsan kattogott, terven gondolkoztam.. Egy ideig fel tudom tartani, szóval.. De ez nem tart örökké.- Hogy képzelted? Azt hitted nem jövök rá?!
- Miről beszélsz?!- én is felemeltem hangom. Ismerem már, ha most mutatnám a törékeny kislányt tényleg lebuknék, de így van egy kis esélyem.. Addig húzni ameddig csak lehet.
- Elárultál Drágám, pedig tudod mennyire nem szeretem az árulókat.
- Te beteg vagy.
- Nem kell a színjáték, tudom mit tettél. Ha bevallod talán enyhíthetek a rád váró dolgokon.- kizárt, hogy bevalljam, hiába mondja azt, amit, csak rosszabbul járnék. Ismerem már, szóval ez nem fog megtörténni. Ha bevallom, a barátaimat fogja elsősorban bántani, és ezt nem hagyhatom.
- Nincs semmilyen színjáték Will!
- Az emberem látott!
- Hogy láthatott amikor napok óta a házban vagyok?! Nem gondolod, hogy csak rám akarja terelni a figyelmedet?!- egy pillanatra elgondolkodott. Csak remélni tudtam, hogy elhiszi amit mondok, de arca továbbra is kifejezéstelen volt. Szívem túl gyorsan vert, de próbáltam ezzel együtt próbáltam egyenletesen lélegezni. Hirtelen felém kapta fejét, majd nagy léptekkel szelte át a közöttünk levő távolságot. Mély levegőt vettem és bent tartottam, ha kiszúrja egyenletlen légzésemet mindennek vége. Keményen néztünk egymás szemébe, fogalmam sem volt mire gondolt abban a pillanatban. Nekem azonban annyi minden járt a fejemben, hogy sikerült majdnem hagynom, hogy keze arcomon csattanjon, de gyorsan észbe kaptam.. Kezemmel leütöttem övét még a levegőben, ezzel esélyt sem adva az ütésre.- Mit művelsz?!
- Bizonyíts!
- Miben?- újabb ütés érkezett, de ezt is hárítani tudtam. Abban a percben örültem, hogy Scott megtanított megvédeni magam, ráadásul magas szintű oktatást kaptam, csak hogy az ő szavaival éljek, amit azzal magyarázott, hogy tudja hogy baj van, és erre szükségem van.
- Will!- rákiabáltam, jelezve hogy hagyja abba, de hiába, nem állt le. Kitértem előle, kicseleztem és a kanapé mögé siettem.- Fejezd be! Nincs mit bizonyítanom!- szavaim nem hatották meg. Úgy jött felém, mint egy tank.. Egy hatalmas, látszólag nagyon erős és dühös tank.. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elfutok, de ezt hamar elhessegettem onnan és felkészültem a következő ütésre. Ezúttal öklét lendítette meg, egyből beugrott Scott tanácsa.. Kivártam az utolsó pillanatig, kiléptem előle, csuklójára tettem kezemet és hirtelen mozdulattal teste mellé szorítottam. Persze ez nem tartott sokáig, az én erőm az övéhez képest mit sem ér, de hogy megleptem az tisztán látszott arcán. Zihálva hátráltam egy lépést miután elengedtem csuklóját, azonban egy pillanatra sem vettem le róla szemeimet. Újra elindult felém, meglendítette kezét, de nem ütött meg, félúton megállította öklét a levegőben. Nem tudtam hova tenni, de hamarosan tapasztaltam ezt a húzását.. Kihasználta zavarodottságomat, lábával kirúgta enyémet, ezáltal a földre estem. Hátamba fájdalom hasított.
- Még tanulnod kell.
- Mi?!- feltápászkodtam.
- Nem vagy rossz, de még tanulnod kell.
- Ez most komoly?! Szórakozol velem?!
- Ne vedd magadra, csupán kíváncsi voltam. Tudom, hogy túlságosan is félsz, ahhoz, hogy elárulj.- egyszerre éreztem megkönnyebbülést és szín tiszta haragot. Ahogy kiszállt a testemből a feszültség, átvette helyét a fájdalom, de nem a fizikai.. Hatalmas erőt kellett vennem magamon, nehogy elsírjam magam ott előtte. Az arcomat fürkészte..- Megváltoztál ezalatt a pár hét alatt.- nem válaszoltam.- Hova tűnt a szőke herceged?- ajkaim megremegtek, amit észrevehetett ugyanis arca megváltozott.- Csak nem vége van?- kicsit sem érdekelte, látszott rajta.. Sőt.. Egyenesen élvezte, hogy így láthat.
- Elengedtem.
- Jajj Drágám.- száját féloldalas mosolyra húzta. Legszívesebben képen töröltem volna, és abban a pillanatban mindennek véget vetettem volna. Willnek nincsenek se érzései, se embersége, soha nem is volt és soha nem is lesz neki.
- Menj innen..
- Fáj, Drágám?
- Most, Will!
- Niall örülne nekem szerinted? Lehet meg kéne l..- nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, öklömmel megcéloztam az arcát akkora erővel, amekkorával csak tudtam.- Még mindig nem tudsz uralkodni az érzéseid felett.- kissé felnevetett majd kiment a házból.

Könnyek folytak végig arcomon, szörnyen éreztem magam, ráadásul a testembe nyilalló fájdalom sem akart megszűnni. Legyőzöttnek éreztem magam, pedig ha azt nézzük én nyertem. Nyertem, mert nem törtem meg és egy pillanatra sem hátráltam meg. Ugyanakkor veszítettem, mert se Niall, se Ryan nincs mellettem. Az elvem, miszerint szükségem van rájuk, hiszen egyedül nem nyerhetek, már mit sem ér. Egyedül vagyok, erről azonban csak is én tehetek, de inkább én szenvedjek, mint mások az én káromból. A csengő hangja hozott vissza a jelenbe gondolataimból. Megtöröltem szememet és elmentem ajtót nyitni, bár talán nem kellett volna. Ajkaim elváltak egymástól, de egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Ahogy én sem, úgy ő sem szólalt meg, csupán néztük egymás arcát. Pár pillanat múlva kapcsoltam és félreálltam az útból, hogy be tudjon jönni. A nappaliba mentünk, de nem kellett volna, csak akkor tűnt fel, hogy mit is műveltünk itt Willel, rendetlenség volt mindenhol.
- Itt mi történt?
- Csak.. Takarítok.. Bocsi, nem vártam senkit.- a fejét rázta.- Inkább menjünk a szobámba.- aprót bólintott beleegyezésképpen, majd csöndben követett. Mutattam, hogy üljön le, de inkább mind a ketten az állást választottuk, csupán pár méter választott el egymástól minket. Illata csak olaj volt a tűzre odabent, csak még jobban fájt érezni hiányát.
- Érdekelt hogy vagy.- végül ő törte meg, a szinte óráknak tűnő perceket. Hangjától borzongás járta át egész testemet, és ha azt hittem ennél jobban nem eshetek szét, hát tévedtem.
- Jól vagyok.- álltam tekintetét. Tisztán látszott rajta, hogy nem hisz nekem, túlságosan is ismer már, ami olykor hátrányt jelent számomra, mint most..
- Nem úgy nézel ki.- nem válaszoltam, nem akartam ezt a beszélgetést folytatni.. Még több fájdalmat okozni magamnak, és még több önmarcangolást. Bármennyire is hiányzik Niall közelsége.. Ő maga.. Távol kell tartanom magamtól, az ő érdekében.- Han..- gyorsan szüntette meg a köztünk levő távolságot és karjai közé zárt. Meglepett ezzel a cselekedetével, de szorosan fontam nyaka köré karjaimat. Hiányzott az ölelése, ahogy mindene, ezért hihetetlen mennyire jól esett és egyben fájt is.
- El kell menned.- suttogtam majd elengedtem. Lágy csókot nyomott homlokomra, majd szó nélkül ment ki. Nem csak a könnyeimmel küszködtem.. Ha azt hittem, hogy ezzel magammal segítek, hát úgy látszik tévedtem, csak gyengébb lettem, Niall viszont.. Nem tudom elhinni, hogy ezek után még képes felkeresni csak azért, hogy megtudja hogy vagyok.. Will szavai visszhangot vertek fejemben, miszerint nem vagyok elég jó. Azonnal felhívtam Scottot és elmentem a clubba, muszáj többet edzenem.. Meg kell védenem magam, bármi áron. A barátom ezúttal is szívesen segített nekem, és be kell valljam, nem kímélt. Többször találkoztam az alattam levő szivaccsal néhány gyakorlatnál, mint levegővel. A huszadik esésem után tartottunk egy kis szünetet, Scott azt mondta kacsoljak ki, és ne agyaljak a dolgokon, különben sosem fogom ezt a mozdulatot megtanulni. Igyekeztem összeszedni magam, de könnyebb lett volna, ha a kis ír manó nem jelenik meg nálam.
- Nem tudom mi van köztünk, Niall. Vagy, hogy mennyire komolyak azok a dolgok amiket olykor nekem mondasz. Néha nem tudok kiigazodni rajtad, mert nem ismerlek. Ahogy te sem engem.
- Ismerlek Han..
- Az, hogy tudod a történetemet, az életemet, még nem jelenti azt, hogy ismersz. Néha.. Néha úgy érzem csak azért vagy velem, mert ilyen az életem. Mert nem vagyok egy Directioner, aki mindent tud rólad.
- Hannah..- nem engedtem szóhoz jutni.
- Bárkit megkaphatsz. Híres vagy, tehetséges. Miért kéne neked egy ilyen lány, amikor milliószor jobbat is kaphatnál?
- Nekem nem kell jobb..
- Fogadni mernék, ha az életem unalmas lenne most nem beszélgetnénk itt. Sőt, nem is ismernénk egymást. Téged az ragadott meg, amikor elküldtelek titeket mert bajt éreztem, nem én.
- Ez nem igaz. Fontos vagy nekem Han. 
- Sajnálom, de.. Nem tudok hinni neked. Neked.. Nem én kellek, hanem az életem.- hangom elhalkult utolsó szavaimnál. Lehajtottam a fejemet, nem akartam és nem tudtam volna szemeibe nézni. Éreztem ahogy a könnyek elhagyják szemeimet, de nem foglalkoztam velük. Niall csöndben ment ki a szobából.
- Hannah!- a fejembe szörnyű fájdalom hasított. Mikor kinyitottam szemeimet fölém magasodó alakokkal találtam szembe magam. Hirtelen felültem, amitől kicsit hátrébb léptek, de még mindig nem vették le rólam tekintetüket. A fejemhez kaptam, a fájdalom forrásához, de nem véreztem, így gondoltam nem lehet nagy baj. Ketten segítettek fel, majd miután már saját lábaimon álltam Scott egy jeges tömlőt adott a kezembe, amit halkan megköszöntem és a fájó pontra nyomtam. Leültünk és elmesélte, hogy minden egy pillanat alatt történt.. Az egyik percben még folytatni akartuk az edzést, a másikban pedig lábaim összecsuklanak és a földön fekszem. Akaratom ellenére hazavitt és azt mondta inkább pihenjek pár napig és egyek sokat. Szerinte kimerültem, plusz elhanyagoltam magam, én azonban nem értettem vele egyet. Igaz, hogy nem érzem magam valami jól, de ez nem jelent semmit. Miután megígértette velem, hogy ki se megyek a házból és elment, összepakoltam a nappalit. A telefonomat szorongattam kezemben, Niall és Ryan száma között váltogatva a képernyőt. Beszélni akartam valakivel, de mit mondhattam volna..? Az igazat? Hogyne.. Kellemes beszélgetés lenne, és a végén megint csak én lennék a rossz. Helyettük inkább Juan volt az, akit felhívtam. Ő sem tudja miről van szó, csak annyit tud, hogy tettem valamit, amiből nagyon rosszul is kijöhetek. Ezúttal is megnyugtatott, azt mondta Will fog a végén alul maradni és nem lesz semmi baj. Bárcsak hinnék neki, bárcsak igazak lennének szavai, de attól tartok ez nem ilyen egyszerű.

30. fejezet

Sziasztok Drágák !

Nem szeretem húzni itt az időt és nem is szoktam, de szeretném ha tudnátok, hogy lassan a blog végéhez közeledünk, ugyanis eredetileg 40 részesre terveztem, hogy mi lesz belőle még eldől..

Millió puszi. xx

A napokban elég rendesen elgondolkodtam.. Mondjuk úgy mindenen, és mindent többször is végigvettem a fejemben. Legyen szó emberekről, feladatokról vagy egyszerű dolgokról. Valahogy mindig ugyan az lett a vége.. Hogy véget kell vetnem ennek az egésznek, segítséggel vagy anélkül. Will háta mögött dolgozva, vagy alkut kötve vele. A baj csak az, hogy ebbe mind annyi hiba eshet, főleg az alkus variációnál, pont ő az, aki valahogy mindig megtalálja azt a hülye kiskaput, és tudom, hogy nem lenne olyan, amiben meg tudnánk állapodni. Aztán itt van Bill.. Honnan tudjam, hogy nem Willnek dolgozik, és csak tesztelnek mennyire vagyok "hű" hozzá.. Ami vicces lenne, hiszen sosem voltam az és mindig szembeszegültem vele, szóval nem lesz neki újdonság ha eljön az a pillanat, talán annyiból igen, hogy nem számít rá, hiszen sokszor úgymond segítettem neki. Azonban ha ő lenne az utolsó ember a világon, se érdekelne, mert gyűlölöm.. Teljes szívemből.. Pontosan azért, amit a családommal tett és ki tudja még hány család és ember életét tette tönkre a hülye hatalomvágya miatt. Ki tudja hány ember szenvedett vagy szenved miatta.. Az emberek túlságosan is félnek tőle, ezért inkább csak tűrnek, de én nem.. Nem félek tőle, pedig a földbe tudná tiporni életemet még ennél is jobban.. Volt, hogy féltem tőle, de az már nagyon régen volt, amikor még sokkal fiatalabb voltam, azonban az évek során kiismertem és legyőztem félelmemet. Sokat veszíthetek, de többé nem vagyok a bábja.. Nekem is kijár az, ami mindenkinek, és ez a boldog, normális élet. Amíg ő életben van, vagy egyáltalán szabadlábon, ez megvalósíthatatlan, hiszen mindig engem vesz elő, mint ha valami tartalék lennék, csak tudnám miért.. Nem.. Nem akarom tudni, ahogy a közelében sem lenni vagy hallani róla.. Annyi embert bánthat még a szeretteim közül.. Ott van Ry, Juan, Colin, Zack és Niall.. Képtelen lennék kezelni azt a fájdalmat, amelyet valamelyikük elvesztése okozna.. Ezért is jutottam arra a döntésre, amire..

- Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem a te hibád?- hangom halk volt, újra gyengének éreztem magam, a kés pedig csak mélyebbre hatolt a gyomromban.- Meg kell értened..- nehezen bírtam tartani magam.. Hangom elfúlóban volt és a könnyek is lassan ellepték szemeimet.

- Han..

- Ne mondj semmit, kérlek és ne hidd azt, hogy játszok veled..- mély levegőt vettem.- Csak téged akarlak megvédeni.- nem hazudtam neki, tényleg az ő érdekében teszem, amit teszek. A többiekkel 'egyszerűbb' a helyzet, hiszen több ezer kilométerre vannak tőlem, de Niall.. Will tudja, hogy nekem ő a mindenem és a legnagyobb gyenge pontom.. Ha véget vetek ennek, nem csak őt védem meg, de kevesebb lehetőséget hagyok Willnek is.

- Nem kell, hogy megvédj, az az én dolgom Hannah.. Nekem kéne óvnom téged.

- Niall..- hangom elcsuklott.- Ne nehezítsd meg, kérlek..

- Mit csinált megint Will?

- Ez nem róla szól..

- Akkor adj egy indokot.. Egy okot!- nem válaszoltam, nem akartam hazudni neki.. Sose tenném, de akkor is szörnyen éreztem magam. A kést már belülről forgatták bennem, torkom elszorult, mellkasomban pedig szorító fájdalom jelent meg.

- Sajnálom.

- Nem, én sajnálom. Sajnálom, hogy nem bízol bennem és azt hiszed nem tudnám kezelni, pedig annyi minden keresztül mentünk.. Együtt. Nem kell egyedül csinálnod Hannah, nem vagy egyedül! De a legjobban azt sajnálom, hogy nem veszed észre, hogy nagyobb vagy nála.- könnyek hagyták el szemeimet, Niall pedig a házat. Esélyem sem volt reagálni szavaira, de éreztem odabent, hogy nem is tudtam volna. Azt viszont tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire.. Hogy szerethettem bele ennyire ebbe a fiúba? Valószínűleg sosem tudhatom már meg, hiszen elment, és nem most először.. Akit szeretünk, azt el kell engednünk. Én is így tettem Niallel, elengedtem az ő érdekében. Inkább utáljon és látni se akarjon, minthogy többé ne legyen.. Így is úgy is fáj, de az idő majd segíteni fog, tudom.. Ha meg nem, jön a szokásos költözés. A fájdalom égette belülről testemet, de erőt vettem magamon, és legyűrtem ezt az érzést. Most nem eshetek darabokra, most kell erősnek lennem, mert csak most kezdődik minden. Ha véget akarok ennek vetni nem szabad kimutatnom se a fájdalmamat se az érzéseimet, vissza kell szoknom a régi énemhez, és ehhez a legrövidebb út, ha egyedül vagyok. Letöröltem könnyeimet, átöltöztem és elmentem a szokásos futásomra, ilyenkor az agyam kikapcsol, és nem kell a dolgokon rágódnom. Scottal beszéltem, így futás után egyből mentem is a clubba.. El kellett valamivel foglalnom magam, nem ülhetek otthon egyedül a négy fal között, azon agyalva mit is tettem valójában.. Ellöktem magamtól azt a fiút, aki mindig mellettem állt és segített, amióta csak megismertük egymást.
- Szia, hát te?- ugrottam egyet.
- Normális vagy?
- Sajnálom nem akartalak megijeszteni.
- Niall, ugye?- bólintott a kormány mögül.
- Úgy látom el kéne neked egy fuvar.- az ajkamba haraptam és körbenéztem. Vagy beülök egy szinte idegen még is kedves srác mellé vagy még bolyongok mint egy idióta. Sóhajtottam és beültem mellé.
- Köszi.
- Hova vihetlek?
- A kórházba, légyszi.
- Miért mész oda?- beindította a motort.
- Öhm. Ez elég személyes.- rám nézett.- Nem kell egyből rosszra gondolni.
- Én nem is..- elnevette magát.
- Dehogynem. Az arcodra volt írva. Nem vizsgálatra megyek, vagy ilyenek.
- Megkérdezhetem akkor miért mész?
- Meg, de erre nem szeretnék válaszolni. Ne haragudj.
- Oké, majd ha szeretnéd elmondod.- elmosolyodtam.- Hát itt lennénk.- beállt a parkolóba.- Szeretnéd ha..?
- Nem. Már így is sokat segítettél. Köszönöm a fuvart.
- Remélem sikerrel jársz, bármiért is jöttél.- nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Olyan kedves.
- Köszönöm. Szia Niall.
- Hannah várj.- kérdőn néztem rá.- Elkérhetem a telefonodat egy picit?
- Miért?
- Bízz bennem.- habozva de a kezébe nyomtam.- Ha kéne egy fuvar, vagy csak beszélgetni szeretnél.
- Hannah!
- Mi?- megráztam a fejemet.
- Azt kérdeztem jól vagy, csajszi?
- Öhm.. Persze, miért ne lennék? Minden oké, csak.. Csináljuk.- látszott rajta, hogy nem igazán akar hinni nekem és az is, hogy tovább kérdezősködne, de mint mindenki tudja aki egy kicsit is ismer.. Kiszámíthatatlan tudok lenni.. Sokszor még magamon sem tudok kiigazodni.
- Ha minden oké..- bólintottam, ő pedig mutatta, hogy üssek.
- Jó lesz, ne aggódj.- kérdőn néztem Niallre.- Legalább is nekem.- fintorogtam. A szőkeség leült a padra. Harry 2 kesztyűvel és 2 tappanccsal a kezében tért vissza. Befáslizta a kezemet és segített felvenni a piros bokszkesztyűket. Majd ő felvette a tappancsokat. Niallből kitört a nevetés.
- Oké, Han. Üsd meg ezeket olyan erősen ahogy csak tudod.
- Ez miben segít nekem?
- Csak üss.- ütöttem.
- Mozogj is közbe. Lábmunka. Aprót ugrálj. Egyik lábadról a másikra. Majd üss.- úgy csináltam ahogy mondta.- Koncentrálj.- megálltam.
- Elég nehéz ha Niall egyfolytában nevet.
- Ne már haver, segíteni szeretnék neki.
- Bocsi, de a kezed.. Mint jeti lába.- újra kitört belőle a nevetés.
- Ez hülye.- nem bírtam nem nevetni.
- Oké, sajnálom. Befejeztem.
Minél több emlékkép kapott helyet a fejemben, annál erősebben püföltem a zsákot, azt remélve, hogy ettől jobb lesz, de nem így volt, csak rosszabb lett. Nem tudom mi ütött belém, de minden előtört belőlem. Talán most jött ki az, aminek napokkal ezelőtt kellett volna. Túlságosan is tartok attól ami rám vár. Félek, hogy elárulnak és félek, hogy ennek az egésznek a végén vagy a barátaim vagy megint én fogok szívni és veszíteni.
- Hiába hajtogatod, nem vagy jól.- nem válaszoltam, leszedtem a kesztyűket és a levegővel küszködtem.- Szóljak Niallnek?
- Nem! Ne szólj neki.. Én csak.. Mennem kell, de köszönöm a mait is.- mielőtt bármit is mondhatott volna már elrohantam az épületből. Futottam hazáig, némi kitérővel, tényleg ki akartam üríteni a fejemet, túlságosan is ellepték az emlékek. Otthon lezuhanyoztam majd besötétítettem a szobámba és az ágyra feküdtem, csak bámultam a plafont. 
- Hannah!- Niall hangját hallottam, de nem néztem oda. Willt néztem.- Tedd azt le. Te nem vagy ilyen. Kérlek Han.- a könnyeim  szabad utat törtek maguknak, de a fegyvert továbbra is az eszméletlen Willre szegeztem.
- Te ezt nem értheted Niall.- egyre közelebb jött.- Miatta menekülök. Miatta bujkálok. Mindennek vége lehet.
- Nem. Hidd el. Így csak rosszabb lesz. A bűntudat, hogy megöltél valakit. Gondold át. Mi lesz ha rájönnek, hogy te tetted?
- Nem számít.- alig bírtam megszólalni. Lassan vette ki a kezemből a pisztolyt.
- Majdnem meghúztam a ravaszt.- mindenem remegett. Csak álltam ott és magam elé meredtem.
- De nem tetted, és csak ez számít.
- Annyira sajnálom.- közelebb lépett és megölelt. Erre az ölelésre mindennél jobban volt most szükségem.
Nem! Elég volt! Elég volt a képekből, elég volt a Niallel közös emlékeinkből! Elég! Miért történik ez velem? Egyáltalán mi történik velem? Miért játszadozik velem az elmém? Miért kell ezeket újra és újra átélnem.. Forró könnyek folytak végig arcomon, szinte égették bőrömet. Kiabálni akartam.. Ordítani akartam, kiadni magamból mindazt amit éreztem, de helyette csak összekuporodva feküdtem az ágyon és sírtam. Úgy éreztem ezúttal az érzéseim nyertek.

29. fejezet

...- Hannah!- felriadtam. Mellkasom a kelleténél jóval gyorsabban emelkedett és süllyedt, arcomat könnyek áztatták, és mindenem remegett.- Semmi baj..- Niall szorosan fonta körém karjait, nyugtatásképpen hátamat simogatta.- Semmi baj.- hangja lágy volt, de érződött belőle az aggodalom. Arcomat mellkasába fúrtam és próbáltam rendezni légzésemet, néhány pillanat múlva könnyek áztatta arcomat kezei közé fogta, ujjával simogatta. A felismerés villámcsapásként érte testemet, kirántottam fejemet kezei közül és a telefonomhoz nyúltam. Mielőtt bárkit is felhívhattam volna, kivette kezemből a készüléket.
- Niall fel kell hívnom Ry szüleit.. Tudniuk kell..
- Mit? Han.. Miről beszélsz?
- Ryan.. És Will.. Lelőtte..- sós cseppek folytak végig arcomon, ha akartam sem tudtam volna megakadályozni őket.
- Csak álmodtál..
- Nem..- a fejemet ráztam, ezzel is megerősítve tévedését, tudom mi történt.. Ott voltam. Láttam..
- Ryan jól van és Will nem volt itt.. Ez csak egy álom volt.- valóságosnak tűnt.. Túlságosan is. Niall karjait körém fonta, arcát hajamba fúrta, szorosan ölelt én pedig még mindig a levegőhiányával küszködtem, és a tudattal, hogy mindez csak egy álom volt. Minden olyan valóságosnak tűnt, de mégsem volt az, csak az elmém játszadozott velem. A félelem mindent elnyom odabent, amióta Bill mellé álltam minden nap úgy kelek fel, hogy attól tartok Will beállít és.. Próbálok nem rá gondolni, de mindenhol van embere és csak idő kérdése a lebukásig. Remélem amikor ez kiderül, hogy más mellé álltam.. Ellene.. Akkor ő már az utolsó perceit éli. Beleborzongtam gondolataimba. Más halálát kívánni.. Nem én vagyok, de úgy is fel lehet fogni, hogy ez a boldog életem kulcsa. Will tett azzá, aki lettem, miatta vannak ezek a tulajdonságaim és ha akarnék sem tudnék változtatni rajtuk, az évek alatt belém ivódott mindez. Néha úgy érzem a sötétség belül erősebb és felemészt, de ez nem tart sokáig, mert ilyenkor ott van Niall, aki mindig emlékeztet arra, ki vagyok.
- Sajnálom.- suttogtam majd megtöröltem szemeimet.
- Tudod, mostanában aggódom miattad. Furcsán viselkedsz, mintha nem tudnál megbirkózni valamivel.
- Jól vagyok.- kezemet arcára tettem és egy halvány, de biztató mosolyt küldtem felé. Arcát elnézve sóhajtottam, láttam rajta, hogy nem igazán hisz nekem. Bárcsak beszélhetnék róla neki, de félek..
- Nem.. Nem mondhatom el.. Bíznod kell bennem.- közel hajolt hozzám. Behunytam szemem, homlokát enyémnek döntötte.- Ne haragudj.- hangom halk volt, szinte csak suttogás. Rosszul éreztem magam a hülye titkom miatt.. Bárcsak vége lenne ennek az egésznek, és normális életet élhetnék, nem tartva attól, hogy mikor lesz vége az életemnek, vagy mikor veszítem el a szeretteimet, a barátaimat. Nem tudom meddig bírom még, de úgy érzem már nem sokáig. Kezdek ebbe belefáradni, leginkább lelkileg, mire vége lesz ennek már kész roncs leszek. Ha tehetném én húznám meg a ravaszt, és az arcába nevetnék.. Azt kívánom engem lásson utoljára miközben szenved. Elkapott a rosszullét saját gondolataimtól.. Undorodom magamtól.. Hogy gondolhatok ilyenekre? Mi ütött belém.. Niall nagy szemekkel nézett rám, megráztam a fejem, majd kimásztam az ágyból, ugyanis eldöntöttem, hogy újból edzésbe hozom magam. Muszáj, nem akarok újra és újra alul maradni ha meg kell védenem magam. Mondtam a szőke kis barátomnak, hogy elmegyek futni, ő meg csak nyugodtan aludjon tovább, de tudom, hogy nem fog és azt hiszi valamire készülök, pedig ez nem igaz. Még hat óra se volt, de nem is igazán törődtem az idővel. Kellett a friss levegő, és az is, hogy elfelejtsem az álmomat.. Nem is figyeltem merre tartok, csak futottam amerre lábaim vittek. Reggel futás, délután pedig benézek a clubba, hátha Scott is bent van, ő biztos segíteni fog megint nekem. Kiborító ez az egész.. Minden. Legszívesebben sírtam volna, hogy minden stressz és feszültség kimenjen belőlem, de nem tettem, nem akarok többé gyengének tűnni.. Soha többé. A gyenge pontjaimat ismerik, de ezentúl tényleg, véglegesen visszatérek ahhoz az énemhez, aki voltam mielőtt ide jöttem volna. Persze az a néhány barátom kivétel ez alól, őket nem akarom ellökni magamtól, szükségem van rájuk. Egyedül nem nyerhetek.. Jó pár óra múlva fáradtan léptem be a házba, lezuhanyoztam majd csatlakoztam az ír manóhoz a konyhába. Egy puszit nyomtam a szájára, le akartam ülni, de elkapta karomat és magához húzott. Mosolyogva néztem fel rá, jobban éreztem magam, mint reggel, sokkal jobban, és rajta sem látszódott már az aggodalom, sőt inkább nyugodtnak tűnt. A kezembe nyomott egy csésze kávét, amit egy puszival köszöntem meg. Mellette minden olyan könnyű és egyszerű.. Mellette nem kell félnem, ő úgy fogad el, ahogy vagyok.
- Énekelsz nekem?- már a nappaliban voltunk, egymásba gabalyodva a kanapén. Fejemet mellkasának döntöttem, válasza csupán csak hümmögés volt. Néhány pillanat múlva felcsendült angyali hangja, amitől kirázott a hideg. Behunytam szemem és élveztem különleges hangját.- I'm Yours.- mosolyogva néztem fel rá, miután befejezte.
- Emlékszel?
- Ezt énekeltem aznap, amikor megismertük egymást. Aznap megváltozott az életem, és én is..- boldogan gondoltam vissza arra a napra.
Az I'm Yours-sal kezdtem, majd jött a a szokásos Bruno Mars számom, a Grenade és a többi. Imádok zenélni és énekelni, főleg másoknak, olyankor boldog vagyok. A tömegben kiszúrtam 2 srácot akik nagyon bámultak egész idő alatt, egy szőke és egy sötét hajú fiú volt. Elég feltűnő volt.. Nem találhattak rám ilyen hamar, az nem lehet, de ha ők lennének már rég idejöttek volna. Lehet hogy csak nem akarnak feltűnést. Fogalmam sincs.. Próbáltam nem foglalkozni velük. Ma is sikerült elég sok pénzt keresnem. A hátamra dobtam a gitárt és a táskámba beledobáltam a keresett pénzt majd elindultam vissza a panzióba. Fura.. Mondanám, hogy haza, de nekem sosem volt otthonom. Tettem egy kitérőt egy fánkosnál, ugyanis valamit muszáj lesz ennem. Siettem ahogy mindig. Aggasztott a tudat, hogy megint rám találtak. Hátranéztem mielőtt bekanyarodtam volna de a saroknál valakibe belementem hála a figyelmetlenségemnek. Annyira megijedtem, hogy elsikítottam magamat. Ketten voltak, de egy emberként léptek oda és fogták be a számat. Felismertem őket. A két srác a tömegből. Reflexből hátraugrottam.
- Kik vagytok?
- Öö.- összenéztek.
- Ott voltatok a London Eyenál.- még egy apró lépést hátráltam. Az arcukat fürkésztem.
- Tényleg, te vagy az a lány aki énekelt.
- Tudtam, hogy láttalak már.
- Ahha, ezzel nem lettem okosabb.
- Én Niall vagyok, ő pedig Zayn. Az 1D-ből.
- A miből?
- Tényleg nem tudod?
- Szerinted kérdezném?
- Együttesben játszunk. One Direction.
- Ohh. Asszem tudom.
- Te ki vagy?- elgondolkodtam azon, hogy megmondjam-e a nevemet vagy se.
- Hannah.
- Itt élsz Londonban?
- Jelenleg.
- Hogy hogy?
- Mi ez a sok kérdés? Olyanok vagytok mint a zsaruk.
- Bocsi.- a szőke hajú srác, a fejét vakargatta.
- Szép hangod van.
- Köszönöm.
- És ügyesen bánsz a gitárral.- elmosolyodtam.
- Én most inkább megyek.- intettem nekik.
- Várj!- hátra fordultam és kérdő tekintettel néztem rájuk.
- Látunk még?
- Talán.- megrántottam a vállamat és elmentem.
- Azt hittem Will emberei vagytok.- kissé elnevettem magam, így utólag még hülyébben hangzik. Ha ők lettek volna, már kirángattak volna a tömegből.
- Meg is leptél minket a természeteddel, nem olyannak képzeltünk.
- Ha te nem lennél, még mindig olyan lennék.- csak miután elhallgattam, akkor esett le, hogy ezt hangosan mondtam ki, ráadásul Niall előtt. Arcomat, zavaromban pólójába fúrtam, neki azonban tetszhetett, ugyanis halkan nevette el magát, majd egy puszit nyomott a hajamba.