23. fejezet

Fejemet egyik kezemmel támasztottam az asztalon, másikkal az addigra már teljesen elázott müzlimet kevergettem. A fejemben egymást követték a hülyébbnél, hülyébb gondolatok, de valahogy mindig visszajutottam arra ahhoz, amit az a férfi mondott nekem, hogy a vér kötelez. Ezért halt volna meg Nate? Mert ellent mondott Willnek? De Will azt mondta azért, mert túl sokat tudott.. Én is sokat tudok és még is itt vagyok, ahogy Ry is.. Vagy Niall.
- Ennyire rossz?
- Csak.. Nem vagyok éhes.- eltoltam a tálat.
- Ezt nem most hallom először ezen a héten.
- Sajnálom.- felkeltem és elpakoltam, majd a szobámba mentünk.
- Ha elakarod mondani.. Én itt vagyok.- elnéztem az arcát és elgondolkodtam azon, amit mondott. Talán nem kéne tovább magamban tartanom és itt lenne az ideje megosztani valakivel. Leültem vele szembe és egy mély levegővétel után belekezdtem. Sokáig úgy sem titkolhattam volna már, és akiben teljesen megbízok Ryanen kívül, az Niall. Nem könnyű az ilyenekről beszélni senkinek sem, mert akárhányszor csak erről beszélek valakinek félek.. Félek, hogy az alkalommal azt fogja mondani, hogy ő ebből nem kér többet és magamra hagy, de Niallel ez más, nála nem érzem ezt. Ha neki beszélek Willről, úgy érzem megkönnyebbülök és a teher, amit a vállamon cipelek egész életemben, mindig könnyebb lesz egy kicsivel. Most sem volt ez másképp, mire végigértem a leírhatatlan érzés és a fájdalom eltűnt. Viszont még mindig meg akartam tudni az igazat, de elsősorban azt, hogy ki az az ember és honnan tud ennyit rólam. A csengő hangjára pattantam fel az ágyról és mentem ajtót nyitni.
- Ráérsz?
- Az attól függ.
- Úgy tudtam érdekel az igazság.
- Honnan tudjam, hogy nem versz át?- összeszűkítettem szemeimet.
- Oké.- sóhajtott.- Válaszolok öt kérdésre.
- Hogy hívnak?
- James.
- Tíz perc.- azzal becsuktam az ajtót és visszasiettem a szobába. Elhadartam Niallnek öltözködés közben és megígértem neki, hogy maximum két órát leszek távol, majd zsebre raktam a telefonomat és mentem volna, de karomnál fogva húzott vissza. Ajkát enyémre tapasztotta, belemosolyogtam csókunkba.
- Vigyázz magadra.
- Úgy lesz.- elmosolyodtam és elmentem. Beültem mellé a kocsiba, rögtön el is indultunk. Nem tudtam mivel kezdjem és négy kérdés nagyon kevés, ahhoz képest, hogy mennyi kering a fejemben.
- Azt hittem kérdésekkel fogsz bombázni.
- Honnan ismered Willt? Az apámat.. Vagy engem..
- Mondjuk úgy, hogy a Defoe család barátja vagyok. Nos.. Amióta csak az eszemet tudom.- rám nézett, majd vissza az útra, de arcán mosoly jelent meg.
- Mi az?
- Azt hittem ki fogsz akadni, de Will jól mondta, nem vagy könnyű eset.- erre inkább nem válaszoltam.
- Hogy ismerted meg őket?
- Nem csak téged hagytak el a szüleid Hannah.- felé kaptam tekintetemet.- Téged meg akartak védeni, én viszont nem kellettem a szüleimnek. Gyakran kiszöktem pár órára az otthonból, így ismertem meg.. Aztán a szülei örökbe fogadtak.. Will és Nate.. A testvéreim.- nem tudtam megszólalni, erre tényleg nem számítottam. Azt hittem neki is csak a pénz kellett, és azért állt mellé.- Nem véletlenül New Orleans.. Minden ott kezdődött. Akárcsak nálad.- elmosolyodott.- Azért segítek neki, mert ő is ezt tette velem.. Tartozom ennyivel.- kérdőn és kissé furcsán néztem rá.- Csak megválaszoltam a következő kérdésedet.
- Nagylelkű.- ... - Mennyire ismerted az apámat?
- Eléggé ahhoz, hogy tudjam az életét adja érted és az anyádért. Nem akart részt venni Will ügyeiben, titeket választott helyette és ez nem tetszett neki.. Adott neki még egy esélyt, ha belép neked és Amandának nyugodt élete lett volna, de ő nem kért ebből. Will módszereit meg már te is ismered.- éreztem a szavak fontosságát és súlyát is egyaránt.- Sajnálom kölyök.
- Kölyök?- felvontam szemöldökömet.
- Apád hívott mindig így téged azalatt a pár hét alatt. Átragadt, bocsi..
- Hogy tudtad elviselni, hogy..
- Hogy megölte? Sehogy. Nate mindig vigyázott rám..- megköszörülte a torkát.- Hasonlítasz rá.- rám nézett.- Ő is mindent megtett a szeretteiért, de túl sokat kérdeztél már..
- Öhm.. Akkor áruld el hova viszel.- megint csak felém fordította tekintetét.- Ez nem egy kérdés volt.
- Csak kocsikázunk, ne aggódj, nem lesz baj.
- Lenne még egy kérdésem.
- Már vártam. A kijelentésem aggaszt, ugye?- nem válaszoltam. Persze, hogy az foglalkoztatott.- Sajnálom kíváncsi voltam meddig bírod.- elnevette magát. Ezután a kocsiban csönd volt. Én feldolgoztam a hallottakat, ő pedig csak vezetett. Sok ez így egyszerre, de mégis.. Megtudtam az igazság egy részét.. Hogy miért bízok benne? Mert amikor Nate-ről  beszélt olyan volt.. Mint ha a vér szerinti testvéréről beszélt volna. Will hazudott, ami nem meglepő, de akkor is megtette. Nem várnék tőle mást, még is kissé fáj a dolog, de azért annyira nem, hogy ezzel kezdjek el foglalkozni. Annyi kérdésem lett volna még, de úgy éreztem a fejem mindjárt felrobban a sok új információtól.- Valamit még tudnod kell..- csöndben vártam, hogy folytassa.
- James!- felkiáltottam és félrehúztam a kormányt de már hiába, az ütközés elkerülhetetlen volt. Erős ütést éreztem a fejemen és a külvilág megszűnt létezni, csupán a fájdalom maradt, de ahogy ez az egész jött, úgy ment is. Sikítozások és égett gumiszag terjedt a levegőben. A fejem szörnyen lüktetett és mindenem fájt, nem bírtam megmozdulni. A képek összemosódtak előttem, míg lassan minden el nem sötétedett és a fájdalom lassan meg nem szűnt.
Gépek pittyegése, emberek halk szavai, alig kirajzolódott alakok és fájdalmas végtagok. Röviden és tömören így tudnám leírni a jelenlegi helyzetet. Fogalmam sincs mi történt, vagy hogy egyáltalán hol vagyok. Csak emlékfoszlányok vannak, de az sem biztos, hogy ezek megtörténtek, csupán a képzeletemben léteznek. A szemeimet nehéznek éreztem még is úgy voltam vele, hogy muszáj megtudnom mi történt és miért vagyok itt.. Egyáltalán hol vagyok. A helységet elöntő fény eleinte zavarta szememet, de pár pillanat múlva mindent rendesen láttam. Tudhattam volna.. Kissé felemeltem fejemet, hogy megnézzem a szobában rajtam kívül ki van még bent és hogy megnézzem karomat. Az utóbbit kötések és néhol lila foltok borították. Szuper. Egy halk sóhaj hagyta el számat, de elég volt ahhoz, hogy a szobában tartózkodók felém kapják tekintetüket majd hirtelen mellettem teremjenek.
- Mi történt?
- Balesetetek volt.- Ry válaszolt. Mint ha villám csapott volna a testembe, hirtelen felültem és körbenéztem, de nem volt rajtunk kívül senki sem bent.
- Hol van és.. Mi van vele? 
- Kiről beszélsz? És Han, feküdj vissza..- Ry gyengéden akart visszatolni, de nem engedtem neki, elkaptam még a levegőben a kezét.
- James.
- Ő az, aki veled volt?- bólintottam. Niall Ryanre nézett majd vissza rám.- Nem tudjuk. Még a műtőben van.
- Nem..- szemeimet könnyek lepték el, fel se tűnt, hogy visszanyomtak az ágyra, de nem is érdekelt.
- A doki azt mondta örülhetsz, hogy ennyivel megúsztad..- könnyek folytak végig arcomon, de nem magam miatt, hanem James miatt. Nem lehet baja..
- Mikor mehetek el innen?
- Han..
- Csak.. Haza akarok menni.
- Ki ez a férfi?
- Nate testvére.
- Én úgy tudtam..
- Örökbe fogadták.
- Meglepődtetek, nem igaz?- mindenki a hang irányába kapta fejét.
- Mit keresel itt?
- Mivel én vagyok az utolsó rokonod, gondolták örülnél nekem.
- Akár már mehetsz is.
- Beszélnem kell veled.- végignézett a barátaimon.- Csak veled.- az első szócska külön hangsúlyt kapott. A srácok felém néztek, lerendeztem egy apró bólintással. Miután kimentek Will folytatta.- Hogy van James?
- Még műtik.- mélyen néztem a szemébe.- Ne tegyél úgy mint ha érdekelne ez az egész, csak egy indok kellett, hogy kigyere onnan.
- Tévedsz. Ez nem véletlen volt.
- Miről beszélsz?
- Valaki nem akarja, hogy megtudd az igazat, Hannah. Csak védeni akarlak.- felnevettem, de megbántam. Testemet fájdalom járta át, Will összeszűkítette szemeit, de nem törődtem vele.
- Különben is.. Már tudom az igazat. Az igazat arról, hogy benned nincsenek érzések, egy undorító alak vagy, és ahogy már mondtam.. Te nem vagy a családom része, szállj ki az életemből.
- Csak hallgass végig.
- Nem.- megnyomtam a nővérhívó gombot és pár pillanat múlva kérésemre elvitték Willt, vissza oda ahonnan jött. Niall és Ry visszajöttek, de nem volt kedvem beszélgetni és elég fáradtnak is éreztem magam.
- Han.. El kell mondanod mi történt.
- Mikor mehetek haza?
- Az attól függ Ms Rooden.
- Hogy van James?
- Jól van, ne aggódjon, de pihennie kell.
- És mitől függ, hogy mikor mehetek haza?
- Az állapotától. Komoly sérülései vannak, de ugyanakkor nagyon szerencsés. Ha minden jól alakul egy héten belül már otthon gyógyulhat tovább. Most pihenjen.- azzal már ki is ment.
- Öhm.. Baj lenne később beszélnénk és m...
- Aludj csak.- Niall egy puszit nyomott a homlokomra.
- Itt leszünk.- elmosolyodtam és lehunytam szemeimet.

Pár perc és mehetek haza, már csak a zárójelentést kell megkapnom és eltűnhetek ebből az épületből, de előtte.. Beszélni szerettem volna vele.. Niallék a kórterme előtt vártak meg. Jamesnek maradnia kell még, és őszintén, fáj így látni.
- Jól vagy?- bólintottam.- Ne nézz így rám, nem haltam meg.- elmosolyodtam.
- Öhm.. Mielőtt ez történt mondani akartál valamit.
- Csak, hogy.. Nate megkért valamire.- tartott egy kis szünetet.- Arra kért, hogy vigyázzak rád, Han.- szemeimet könnyek lepték el.- Ha nem tenném, olyan lenne mint ha letagadnám.
- Sajnálom.
- Ne tedd, az a gyengeség jele.- újra mosoly jelent meg az arcán.- Gyere ide.- kitárta karjait, kissé habozva, de odaléptem hozzá. Szorosan zárt karjai közé, testemet melegség járta át, úgy ölelt magához, mint ha utoljára tette volna. Mielőtt szétváltunk volna, egy puszit nyomott a hajamba. Az ajtóban fordultam vissza felé.
- Will azt mondta valaki nem akarja, hogy tudjam az igazat.
- Ne aggódj, már intézkedtek. Nem eshet bajod.- nem értettem, miért akarna nekem bárki is ártani, amikor sosem tettem semmit, senki ellen..- Azért vigyázz magadra kölyök.- kiléptem a szobából, a barátaim már vártak rám. Csöndben lépkedtem mellettük és hallgattam a beszélgetésüket. Hazafelé se igazán voltam beszédes kedvemben. Ha kérdeztek válaszoltam, de ennyi. Otthon viszont el kellett mesélnem a történteket és, hogy James mit mondott. Akárcsak engem, úgy őket is meglepte a dolog. Ryannel a kapcsolatunk újra a régi, még a kórházban megbeszéltük a dolgokat, aminek nagyon örülök. Ahogy annak is, hogy megtudtam amire vágytam.. A szüleim szerettek.

22. fejezet

Ryant akárhányszor hívom, nem veszi fel, ha írok neki, nem válaszol. Fáj, nagyon, mert azt hittem meg fogja érteni.. Azt hittem mellettem lesz bárhogy is döntök. Úgy látszik egyszer mindenek vége, elvégre semmi sem tart örökké és semmi sem marad ugyanaz. Ahogy a napok telnek, úgy kezdek rájönni, hogy Madrid többé már nem az én városom. Colin és Juan mindig feldobják a napomat, de már nem olyan, mint az elején volt. Hiányzik London.. Hiányzik Niall.. Több, mint egy hete nem láttuk egymást, nem tudott jönni ahogy ígérte, amit megértek, mert elfoglalt és vannak kötelezettségei, de ennek ellenére még hiányzik. Ahogy Ry is.. Nagyon. Ezért is jutottam el oda, hogy visszamegyek Londonba. Szerettem a kis étterembe énekelni minden nap, órákig beszélgetni Juannal, vagy hülyéskedni Colinnal a parton. Már megbeszéltem Niallel is, persze örült neki. Holnap reggel indul a gépem vissza Londonba. Colintól már tegnap elköszöntem és fel is mondtam. Úgy döntöttem a másik barátomnak csak akkor szólok, ha kész leszek a pakolással. A szoba szép lassan kiürült és a bútorokon kívül csak a gitárom és a bőröndjeim voltak ott. Sóhajtva léptem ki a szobából majd mentem le a lépcsőn, egyenesen Juanhoz. Odamentem hozzá a pult mögé és leültem mellé.
- Mizujs Han?- elmosolyodtam és megráztam a fejemet, nem tudtam hogy közöljem vele.- Minden oké?
- Visszamegyek Londonba.
- Tessék?
- Sajnálom.
- De.. Miért, és mikor?
- Holnap reggel indul a gépem. Hiányzik London.. Niall.
- Megértem, de hiányozni fogsz.
- Te is nekem.- megöleltem és felkeltem.
- Han?- megfordultam.- Szeretlek.- elmosolyodtam.
- Én is Juan.- intettem neki és visszamentem a szobába. Megpróbáltam Ryant hívni, de megint csak nem vette fel a telefont, így a készülék az ágyon kötött ki. Mivel lesz még egy utolsó fellépésem az étteremben inkább elkezdtem készülődni.

Felöltöztem, megcsináltam a sminkemet és hajamat, majd a gitárommal a hátamon léptem ki a szobából.
Colin már várt rám, egy öleléssel üdvözöltük egymást és bementünk az épületbe. Ebbe a pár számba mindent beleadtam, muszáj volt és úgy éreztem ennyivel tartozom mindenkinek. Col meghívott vacsizni majd utána elmentünk sétálni. Jól éreztem magam vele, mint mindig. Már a hotel előtt álltunk egymással szembe, amikor arra eszméltem, hogy arcunkat szinte csak milliméterek választják el. Testembe mintha áramot vezettek volna, kezeimet mellkasára tettem és kissé eltoltam magamtól.
- Sajnálom.- megráztam a fejem és inkább magamhoz öleltem.- Vigyázz magadra.
- Te is Col.. Hiányozni fogsz.- egy puszit nyomtam az arcára és bementem az épületbe. Juan még ott volt, ami meglepő, mert már rég lejárt az ő műszakja.- Hát te?
- Bent kellett maradnom.- megrántotta a vállát.
- Maradjak?
- Menj csak aludni, holnap korán kelsz.
- Kitartás.
- Neked pedig jó éjt.- felsiettem a lépcsőn és egy gyors zuhanyzás után az ágyba dőltem, az álom azonnal elnyomott.

Niall várt rám a reptéren, ezzel meglepett, mert úgy tudtam egész nap stúdióznak majd. Szorosan ölelt magához, majd egy gyengéd csók után már mentünk is. A kocsiban nem volt olyan perc, hogy csönd lett volna, mind a kettőnknek volt miről beszélnie, ahogy az lenni szokott. Az ajtón belépve, a nappaliban nem várt meglepetés fogadott. Nem tudtam, hogy örüljek vagy inkább sírjam el magam, így csak álltam és néztem őt. Pár perces néma álldogálás után végül ő szólalt meg.
- Szia Han.- nem válaszoltam, inkább elnéztem, mert nem akartam elsírni magam. Hirtelen két nagy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot jött oda, és ölelt magához. Eleinte bizonytalanul fonta körém karjait, majd megkaptam a szokásos ölelést tőle. Abban a pillanatban könnyeim szabad utat kaptak és arcomat mellkasába fúrtam.
- Azt hittem utálsz.- könnyes szemekkel néztem rá.
- Soha sem utáltalak, csupán rosszul esett, hogy nem szóltál és még csak nem is hívtál.
- Tudom.. Sajnálom, de azt hittem így lesz a legjobb.
- Én meg azt, hogy ennyire megbízol bennem.- újabb sós cseppek folytak végig arcomon, úgy éreztem magam szavai hatására, mint ha tőrt forgattak volna a szívemben.
- Ry..
- Semmi baj.- elmosolyodott.- Megértem.- megráztam a fejemet.
- Ne mond ezt, mert.. Nincs rendben..
- Han..
- Nem. Te ezt nem értheted..- megfordultam, elsietve Niall mellett, ott hagytam őket. Az utcán gyorsabban szedtem lábaimat, kellett egy kis friss levegő, egy kis egyedüllét, hogy átgondoljam a dolgokat. Nem törődtem semmivel, csak mentem előre. A helyzet az, hogy én sem értettem ezt az egészet. Ha Ry így akarta visszaadni a fájdalmat, sikerült neki. Tudom, hogy megbántottam, és ez látszott is rajta, de az is, hogy igenis haragudott rám és még mindig haragszik rám. Az egyik pillanatban még megyek előre, a másikban meg már valaki a falnak nyom, kezét a nyakamhoz szorítva. Nem ismertem a pasast, de megijedtem. Azt hittem ezek már elmúltak.. Az ilyen "események"..
- Mit csináltál?
- S..Semmit.- a levegővel küszködtem és a férfi kezével, hogy leszedjem nyakamról.
- Ne hazudj.- a szorítása erősödött.- Will börtönben van.- szemeim kikerekedtek, ajkaim elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon. Furcsán nézett rám, talán a meglepettségem miatt, de a szorítása is enyhült, sőt elengedte nyakamat. Ha akartam se tudtam volna hátrálni, vagy bárhova is elmenekülni, hátam a falnak nyomódott, az idegen pedig alig két lépésre állt tőlem.- Nem is tudtad?- összeszűkítette szemeit. Válasz helyett csak megráztam a fejemet.
- Buszjegyet kellett neki vennem, azt hittem h...
- Mit?!- összerezzentem.
- Én csak azt tettem amit kért, úgyhogy ne akard rám kenni.- felemeltem a hangomat, nem tudom honnan, de hirtelen magabiztosabbnak éreztem magam. Felnevetett.
- Hát persze.. A kis Hannah, aki mindent megtesz neki.. Már látom, hogy igazat mondott rólad.
- Mi?
- A vér kötelez, ugye Hannah?- rosszul éreztem magam, szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Kímélj meg attól, hogy letagadod, mert te is tudod.. Ő az utolsó élő rokonod.
- Mit akarsz?- éreztem, hogy szemeimet könnyek lepik, de próbáltam erősnek maradni az utolsó pillanatig. Fájtak a szavai, mert részben igaza van. Bármennyire is gyűlölöm Willt, már csak ő van életben.. És bármennyire is akarom letagadni, mindig befészkeli magát az elmémbe.
- Ohh ne aggódj, már megkaptam amit akartam.- arcára gúnyos mosoly húzódott.- Nem menekülhetsz a végzeted elől kislány.
- A végzetem?
- Will.
- Mit tudsz te róla, vagy rólam? Mit tudsz te akármiről is? Csak egy báb vagy, akit úgy mozgat ahogy ő akar. Szánalmas vagy te is, meg ő is.. Remélem mind a sitten fogtok megrohadni.- látásomat könnyek homályosították. El akartam menni onnan, elbújni a világ elől.
- Többet tudok rólad, mint azt gondolnád.- kérdőn néztem rá.
- Ezt most n..
- Nem érted? Nembaj. Egyszer megtudod Hannah.-...- De ne feledd, közénk tartozol.- összezavarodtam.- Will hamarosan kijön onnan és találkozni akar majd veled.
- Kétlem.
- Egyszer már kijutott, szerinted ott marad?- felnevetett.- Alábecsülöd és a türelmével játszadozol.
- Nem érdekel.
- Majd fog. Jó pihenést Hannah.- minden további nélkül ott hagyott. Sós cseppek folytak végig arcomon és csak arra tudtam gondolni, mikor lesz ennek végre vége? A szenvedésnek. Az örökös félelemnek. Megtöröltem szemeimet és elindultam haza. Most nem siettem, szépen lassan sétáltam, kicsit se vágytam arra ami ott fog várni. Egyik rosszból ki, másikba be, ilyen az életem. Sóhajtva léptem be az ajtón és céloztam meg a szobámat, de a nappaliba várhatóan ott voltak. Nem néztem rájuk, lehajtottam fejemet, nem akartam, hogy lássák, sírtam. Nem akartam, hogy megint így lássanak, gyengének és megsebzettnek. Persze ahogy az szokott lenni, most sem volt szerencsém.
- Han.- próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallotta meg, de amikor egy kéz megragadta a karomat kénytelen voltam megállni. Niall volt az, de nem néztem rá még akkor sem. 
- Bemehetek a szobámba?- hangom halk volt.- Kérlek.- szemeimet újra sós cseppek lepték el. Szuper..
- Minden rendben?- alig észrevehetően bólintottam.
- Ez nem igaz.- Ryan lépett oda, és állam alá nyúlva felemelte fejemet. Hátráltam egy lépést tőlük.- Figyelj Han, én tényleg saj..
- Minden oké.- lenyeltem könnyeimet.- Csak.. Nekem most kell..- nem tudtam befejezni, besiettem a szobámba és bezártam az ajtót. A fürdőbe érve, hátamat a hideg falnak döntöttem és lecsúsztam annak mentén. Feltört belőlem a sírás, arcomat kezeim közé temettem. 'A vér kötelez.' Ez.. Ez hülyeség.. Én nem segítem Willt.. Nem miatta. Csakis azért, hogy békén hagyjon.. Én nem tartozom közéjük. És ki az a közéjük? Will és a bandája? Én nem vagyok gyilkos, nem használom ki az embereket és nem is vagyok bűnöző.. Minél inkább akartam megnyugodni, annál nehezebb volt. A hideg zuhany felfrissítette bőrömet és kicsit tisztábban láttam tőle, de ennyi. Csodákra nem képes. Nem tud feledtetni, ahogy megoldani a gondjaimat sem. Úgy jó egy órás zuhanyzás és gondolkodás után kimerészkedtem a szobámból, egyenesen a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár hideg narancslevet és mentem vissza a kis "búvóhelyemre", de mire visszaértem már nem volt üres. Niall ült az ágyamon.
- Ry elment, egy közeli hotelban alszik, azt mondta így a legjobb.- csak bólintottam.- Mi történt?- kitárta karjait én pedig némi habozás után hozzábújtam.- Nincs köze Ryanhez, ugye?- megráztam a fejemet.
- Kis részben csak, de nem szeretnék róla beszélni.- egy puszit nyomott a hajamba.
- Itt maradjak veled?
- Kérlek.- suttogtam és behunytam szemeimet, ő pedig szorosan fonta körém karjait. Ahogy mindig, most is segített a jelenléte, az ölelése. Mellette úgy érzem senki és semmi sem árthat nekem.