22. fejezet

Ryant akárhányszor hívom, nem veszi fel, ha írok neki, nem válaszol. Fáj, nagyon, mert azt hittem meg fogja érteni.. Azt hittem mellettem lesz bárhogy is döntök. Úgy látszik egyszer mindenek vége, elvégre semmi sem tart örökké és semmi sem marad ugyanaz. Ahogy a napok telnek, úgy kezdek rájönni, hogy Madrid többé már nem az én városom. Colin és Juan mindig feldobják a napomat, de már nem olyan, mint az elején volt. Hiányzik London.. Hiányzik Niall.. Több, mint egy hete nem láttuk egymást, nem tudott jönni ahogy ígérte, amit megértek, mert elfoglalt és vannak kötelezettségei, de ennek ellenére még hiányzik. Ahogy Ry is.. Nagyon. Ezért is jutottam el oda, hogy visszamegyek Londonba. Szerettem a kis étterembe énekelni minden nap, órákig beszélgetni Juannal, vagy hülyéskedni Colinnal a parton. Már megbeszéltem Niallel is, persze örült neki. Holnap reggel indul a gépem vissza Londonba. Colintól már tegnap elköszöntem és fel is mondtam. Úgy döntöttem a másik barátomnak csak akkor szólok, ha kész leszek a pakolással. A szoba szép lassan kiürült és a bútorokon kívül csak a gitárom és a bőröndjeim voltak ott. Sóhajtva léptem ki a szobából majd mentem le a lépcsőn, egyenesen Juanhoz. Odamentem hozzá a pult mögé és leültem mellé.
- Mizujs Han?- elmosolyodtam és megráztam a fejemet, nem tudtam hogy közöljem vele.- Minden oké?
- Visszamegyek Londonba.
- Tessék?
- Sajnálom.
- De.. Miért, és mikor?
- Holnap reggel indul a gépem. Hiányzik London.. Niall.
- Megértem, de hiányozni fogsz.
- Te is nekem.- megöleltem és felkeltem.
- Han?- megfordultam.- Szeretlek.- elmosolyodtam.
- Én is Juan.- intettem neki és visszamentem a szobába. Megpróbáltam Ryant hívni, de megint csak nem vette fel a telefont, így a készülék az ágyon kötött ki. Mivel lesz még egy utolsó fellépésem az étteremben inkább elkezdtem készülődni.

Felöltöztem, megcsináltam a sminkemet és hajamat, majd a gitárommal a hátamon léptem ki a szobából.
Colin már várt rám, egy öleléssel üdvözöltük egymást és bementünk az épületbe. Ebbe a pár számba mindent beleadtam, muszáj volt és úgy éreztem ennyivel tartozom mindenkinek. Col meghívott vacsizni majd utána elmentünk sétálni. Jól éreztem magam vele, mint mindig. Már a hotel előtt álltunk egymással szembe, amikor arra eszméltem, hogy arcunkat szinte csak milliméterek választják el. Testembe mintha áramot vezettek volna, kezeimet mellkasára tettem és kissé eltoltam magamtól.
- Sajnálom.- megráztam a fejem és inkább magamhoz öleltem.- Vigyázz magadra.
- Te is Col.. Hiányozni fogsz.- egy puszit nyomtam az arcára és bementem az épületbe. Juan még ott volt, ami meglepő, mert már rég lejárt az ő műszakja.- Hát te?
- Bent kellett maradnom.- megrántotta a vállát.
- Maradjak?
- Menj csak aludni, holnap korán kelsz.
- Kitartás.
- Neked pedig jó éjt.- felsiettem a lépcsőn és egy gyors zuhanyzás után az ágyba dőltem, az álom azonnal elnyomott.

Niall várt rám a reptéren, ezzel meglepett, mert úgy tudtam egész nap stúdióznak majd. Szorosan ölelt magához, majd egy gyengéd csók után már mentünk is. A kocsiban nem volt olyan perc, hogy csönd lett volna, mind a kettőnknek volt miről beszélnie, ahogy az lenni szokott. Az ajtón belépve, a nappaliban nem várt meglepetés fogadott. Nem tudtam, hogy örüljek vagy inkább sírjam el magam, így csak álltam és néztem őt. Pár perces néma álldogálás után végül ő szólalt meg.
- Szia Han.- nem válaszoltam, inkább elnéztem, mert nem akartam elsírni magam. Hirtelen két nagy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot jött oda, és ölelt magához. Eleinte bizonytalanul fonta körém karjait, majd megkaptam a szokásos ölelést tőle. Abban a pillanatban könnyeim szabad utat kaptak és arcomat mellkasába fúrtam.
- Azt hittem utálsz.- könnyes szemekkel néztem rá.
- Soha sem utáltalak, csupán rosszul esett, hogy nem szóltál és még csak nem is hívtál.
- Tudom.. Sajnálom, de azt hittem így lesz a legjobb.
- Én meg azt, hogy ennyire megbízol bennem.- újabb sós cseppek folytak végig arcomon, úgy éreztem magam szavai hatására, mint ha tőrt forgattak volna a szívemben.
- Ry..
- Semmi baj.- elmosolyodott.- Megértem.- megráztam a fejemet.
- Ne mond ezt, mert.. Nincs rendben..
- Han..
- Nem. Te ezt nem értheted..- megfordultam, elsietve Niall mellett, ott hagytam őket. Az utcán gyorsabban szedtem lábaimat, kellett egy kis friss levegő, egy kis egyedüllét, hogy átgondoljam a dolgokat. Nem törődtem semmivel, csak mentem előre. A helyzet az, hogy én sem értettem ezt az egészet. Ha Ry így akarta visszaadni a fájdalmat, sikerült neki. Tudom, hogy megbántottam, és ez látszott is rajta, de az is, hogy igenis haragudott rám és még mindig haragszik rám. Az egyik pillanatban még megyek előre, a másikban meg már valaki a falnak nyom, kezét a nyakamhoz szorítva. Nem ismertem a pasast, de megijedtem. Azt hittem ezek már elmúltak.. Az ilyen "események"..
- Mit csináltál?
- S..Semmit.- a levegővel küszködtem és a férfi kezével, hogy leszedjem nyakamról.
- Ne hazudj.- a szorítása erősödött.- Will börtönben van.- szemeim kikerekedtek, ajkaim elváltak egymástól, de egy hang sem jött fel torkomon. Furcsán nézett rám, talán a meglepettségem miatt, de a szorítása is enyhült, sőt elengedte nyakamat. Ha akartam se tudtam volna hátrálni, vagy bárhova is elmenekülni, hátam a falnak nyomódott, az idegen pedig alig két lépésre állt tőlem.- Nem is tudtad?- összeszűkítette szemeit. Válasz helyett csak megráztam a fejemet.
- Buszjegyet kellett neki vennem, azt hittem h...
- Mit?!- összerezzentem.
- Én csak azt tettem amit kért, úgyhogy ne akard rám kenni.- felemeltem a hangomat, nem tudom honnan, de hirtelen magabiztosabbnak éreztem magam. Felnevetett.
- Hát persze.. A kis Hannah, aki mindent megtesz neki.. Már látom, hogy igazat mondott rólad.
- Mi?
- A vér kötelez, ugye Hannah?- rosszul éreztem magam, szólásra nyitottam számat, de megelőzött.- Kímélj meg attól, hogy letagadod, mert te is tudod.. Ő az utolsó élő rokonod.
- Mit akarsz?- éreztem, hogy szemeimet könnyek lepik, de próbáltam erősnek maradni az utolsó pillanatig. Fájtak a szavai, mert részben igaza van. Bármennyire is gyűlölöm Willt, már csak ő van életben.. És bármennyire is akarom letagadni, mindig befészkeli magát az elmémbe.
- Ohh ne aggódj, már megkaptam amit akartam.- arcára gúnyos mosoly húzódott.- Nem menekülhetsz a végzeted elől kislány.
- A végzetem?
- Will.
- Mit tudsz te róla, vagy rólam? Mit tudsz te akármiről is? Csak egy báb vagy, akit úgy mozgat ahogy ő akar. Szánalmas vagy te is, meg ő is.. Remélem mind a sitten fogtok megrohadni.- látásomat könnyek homályosították. El akartam menni onnan, elbújni a világ elől.
- Többet tudok rólad, mint azt gondolnád.- kérdőn néztem rá.
- Ezt most n..
- Nem érted? Nembaj. Egyszer megtudod Hannah.-...- De ne feledd, közénk tartozol.- összezavarodtam.- Will hamarosan kijön onnan és találkozni akar majd veled.
- Kétlem.
- Egyszer már kijutott, szerinted ott marad?- felnevetett.- Alábecsülöd és a türelmével játszadozol.
- Nem érdekel.
- Majd fog. Jó pihenést Hannah.- minden további nélkül ott hagyott. Sós cseppek folytak végig arcomon és csak arra tudtam gondolni, mikor lesz ennek végre vége? A szenvedésnek. Az örökös félelemnek. Megtöröltem szemeimet és elindultam haza. Most nem siettem, szépen lassan sétáltam, kicsit se vágytam arra ami ott fog várni. Egyik rosszból ki, másikba be, ilyen az életem. Sóhajtva léptem be az ajtón és céloztam meg a szobámat, de a nappaliba várhatóan ott voltak. Nem néztem rájuk, lehajtottam fejemet, nem akartam, hogy lássák, sírtam. Nem akartam, hogy megint így lássanak, gyengének és megsebzettnek. Persze ahogy az szokott lenni, most sem volt szerencsém.
- Han.- próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallotta meg, de amikor egy kéz megragadta a karomat kénytelen voltam megállni. Niall volt az, de nem néztem rá még akkor sem. 
- Bemehetek a szobámba?- hangom halk volt.- Kérlek.- szemeimet újra sós cseppek lepték el. Szuper..
- Minden rendben?- alig észrevehetően bólintottam.
- Ez nem igaz.- Ryan lépett oda, és állam alá nyúlva felemelte fejemet. Hátráltam egy lépést tőlük.- Figyelj Han, én tényleg saj..
- Minden oké.- lenyeltem könnyeimet.- Csak.. Nekem most kell..- nem tudtam befejezni, besiettem a szobámba és bezártam az ajtót. A fürdőbe érve, hátamat a hideg falnak döntöttem és lecsúsztam annak mentén. Feltört belőlem a sírás, arcomat kezeim közé temettem. 'A vér kötelez.' Ez.. Ez hülyeség.. Én nem segítem Willt.. Nem miatta. Csakis azért, hogy békén hagyjon.. Én nem tartozom közéjük. És ki az a közéjük? Will és a bandája? Én nem vagyok gyilkos, nem használom ki az embereket és nem is vagyok bűnöző.. Minél inkább akartam megnyugodni, annál nehezebb volt. A hideg zuhany felfrissítette bőrömet és kicsit tisztábban láttam tőle, de ennyi. Csodákra nem képes. Nem tud feledtetni, ahogy megoldani a gondjaimat sem. Úgy jó egy órás zuhanyzás és gondolkodás után kimerészkedtem a szobámból, egyenesen a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár hideg narancslevet és mentem vissza a kis "búvóhelyemre", de mire visszaértem már nem volt üres. Niall ült az ágyamon.
- Ry elment, egy közeli hotelban alszik, azt mondta így a legjobb.- csak bólintottam.- Mi történt?- kitárta karjait én pedig némi habozás után hozzábújtam.- Nincs köze Ryanhez, ugye?- megráztam a fejemet.
- Kis részben csak, de nem szeretnék róla beszélni.- egy puszit nyomott a hajamba.
- Itt maradjak veled?
- Kérlek.- suttogtam és behunytam szemeimet, ő pedig szorosan fonta körém karjait. Ahogy mindig, most is segített a jelenléte, az ölelése. Mellette úgy érzem senki és semmi sem árthat nekem.