Prológus

A nevem Hannah Rooden és 18 éves vagyok, egy gyerekotthonban nevelkedtem 13 éves koromig, New Orleansban. Hogy miért csak addig? Egyszerű, mert megszöktem onnan. Azóta járom a világot és keresem a szüleimet. Most jönne az, hogy a nevemből simán le lehetne követni, de nem, csak a Hannah az én nevem. A vezetéknevemet az egyik örökbefogadó családnál kaptam. Jelenleg Londonban lakom, de már annyi helyen jártam, viszont sosem maradok tovább egy városban sem pár hónapnál tovább.. Kockázatos. A tanulással nem volt gondom soha, mindig voltak tanárok akik szívesen tanítottak, de iskolába nem igazán jártam, bár a gimnáziumot kijártam magántanulóként, minden évben máshol.. De most ne erről beszéljünk. A szüleim pár hónaposan adtak be az otthonba, arra rájöttem az évek során, hogy nem Amerikában születtem. Hamarosan innen is tovább állok és folytatom azt amit egész életemben tettem; keresem a családomat. Kivéve ha itt megtalálom őket. Semmi olyan iratom vagy bármi másom nincs ami a segítségemre lenne, csupán két keresztnév: Amanda és Nate.. A szüleim neve. Ezt is csak azokból a papírokból tudom amit az otthonból vettem "kölcsön". A sűrű helyváltozás nem csak a keresés miatt van, hanem azért mert  belekeveredtem valamibe, és nem maradhatok egy helyen sokáig. Nincsenek barátaim, fölösleges annak aki gyakran megy máshová, csak fájna az egész, illetve van egy barátom akivel még az otthonban ismerkedtem meg. Neki van családja, ha nem is az igazi de legalább van. Azóta tartjuk a kapcsolatot amióta elhagytam Louisianat, az ő neve Ryan. Mindig mellettem van.. Lelkileg. 
Jelenleg egy olcsóbb panzióban lakom itt Londonban. Honnan telik rá? Ez is egyszerű. Énekelek az utcán minden nap. Utca zenészektől tanultam meg gitározni és énekelni az évek során azóta ez számomra életfeltétel. Így megszerzem magamnak a kellő pénzt szállásra, ruhára, ételre és mindenre amire szükségem van, nehéz így élni de én már megszoktam, és csak egy valami hajt. Megtalálni azokat az embereket akik eldobtak maguktól.

- Csókolom Flowers néni.- Flowers nénié a panzió ahol lakom, nagyon kedves és elég idős hölgy, de a szíve hatalmas. Alig kell fizetnem valamit, cserébe viszont segítenem kell, bár ez a legkevesebb amit tehetek.
- Szerbusz Hannah. A kis barátod keresett telefonon.
- Köszönöm.- elmosolyodtam és felrohantam a lépcsőn a szobámba, leültem az ágyra és elővettem a telefonomat.
- Ryan?
- Szia Han. Mi újság?
- Még élek.
- Ja, ezzel ne is szórakozz.
- Nem is örülsz neki, lüke?
- Mindennél jobban. Jutottál valamire?
- Még nem. Holnap megyek a kórházba.
- És ők..?
- Semmi jelük.. Még. 
- Milyen London?
- Nem tudom, nem volt időm megnézni.
- Ez most komoly? Ott vagy lassan egy hete, de meg sem nézted?
- Mondja az aki 18 éve New Orleansban él, de nem volt még egy Saints meccsen se.
- Igen, mert rád várok, hogy együtt menjünk.
- Ja, majd szólok ha lesz annyi pénzem, de ezzel etesd addig Scootert.- elnevettem magam.
- Meddig fogod még ezt csinálni?
- Mármint mit?
- A keresést, a menekülést, a bujkálást.. Ezt az életet.
- Ameddig el nem érem a célomat.
- Ugye tudod, hogy ide bármikor jöhetsz?
- Persze.
- Több mint 5 éve csinálod már, itt lenne az ideje normálisan élned.
- Le kell tennem..
- Vigyázz magadra. 
- Szeretlek lüke.. Majd hívlak.
- Én is téged Han.- zsebre vágtam a telefont és átdobtam a vállamon a gitáromat, majd kimentem a szobából, le a földszintre.
- Meddig maradsz kicsikém? Csak, hogy ki ne zárjalak.
- Úgy 9 körül jövök. Viszlát.- ahogy kiléptem az utcára a csendet felváltotta a város zaja. A London Eyehoz mentem. Amióta itt vagyok mindig ott éneklek, mert ott mindig sok ember van, ma se volt másképp. Leültem egy padra és behangoltam a gitáromat majd játszani kezdtem, eleinte csak improztam a hangszerrel aztán elkezdtem rendesen játszani. Az I'm Yours-sal kezdtem, majd jött a a szokásos Bruno Mars számom, a Grenade és a többi. Imádok zenélni és énekelni, főleg másoknak, olyankor boldog vagyok. A tömegben kiszúrtam 2 srácot akik nagyon bámultak egész idő alatt. Egy szőke és egy sötét hajú fiú volt. Elég feltűnő volt. Nem találhattak rám ilyen hamar, az nem lehet, de ha ők lennének már rég idejöttek volna. Lehet hogy csak nem akarnak feltűnést, fogalmam sincs.. Próbáltam nem foglalkozni velük. Ma is sikerült elég sok pénzt keresnem. A hátamra dobtam a gitárt és a táskámba beledobáltam a keresett pénzt majd elindultam vissza a panzióba. Fura. Mondanám, hogy haza, de nekem sosem volt otthonom. Tettem egy kitérőt egy fánkosnál, ugyanis valamit muszáj lesz ennem, de siettem ahogy mindig. Aggasztott a tudat, hogy megint rám találtak. Hátranéztem mielőtt bekanyarodtam volna de a saroknál valakibe belementem hála a figyelmetlenségemnek. Annyira megijedtem, hogy elsikítottam magamat. Ketten voltak, de egy emberként léptek oda és fogták be a számat. Felismertem őket. A két srác a tömegből. Reflexből hátraugrottam.
- Kik vagytok?
- Öö.- összenéztek.
- Ott voltatok a London Eyenál.- még egy apró lépést hátráltam, az arcukat fürkésztem.
- Tényleg, te vagy az a lány aki énekelt.
- Tudtam, hogy láttalak már.
- Ahha, ezzel nem lettem okosabb.
- Én Niall vagyok, ő pedig Zayn. Az 1D-ből.
- A miből?
- Tényleg nem tudod?
- Szerinted kérdezném?
- Együttesben játszunk. One Direction.
- Ohh. Asszem tudom.
- Te ki vagy?- elgondolkodtam azon, hogy megmondjam-e a nevemet vagy se.
- Hannah.
- Itt élsz Londonban?
- Jelenleg.
- Hogy hogy?
- Mi ez a sok kérdés? Olyanok vagytok mint a zsaruk.
- Bocsi.- a szőke hajú srác, a fejét vakargatta.
- Szép hangod van.
- Köszönöm.
- És ügyesen bánsz a gitárral.- elmosolyodtam. 

- Én most inkább megyek.- intettem nekik.
- Várj!- hátra fordultam és kérdő tekintettel néztem rájuk.
- Látunk még?
- Talán.- megrántottam a vállamat és elmentem. Hátrapillantottam még egyszer, kedvesnek tűntek ahhoz képest, hogy kik ők, de többször úgy sem találkozunk, szóval felesleges ezen agyalnom. Sietve mentem vissza a panzióhoz, az ajtó nyitva volt, de Flowers néni sehol, a pulton viszont volt egy cetli.

Zárj be helyettem kicsikém. A kulcs a szokott helyen. Jó éjt.
Flowers néni